Egy társadalmat mindig minősít, hogy miként viszonyul az idősebbekhez és a gyerekekhez. Ezért is van nagy jelentősége annak, hogy a kormány idén nyugdíjprémiumot fizet a nyugdíjasoknak, amire hazánkban eddig még sohasem volt példa. A kabinet nem csap nagy hírverést a novemberi folyósítás körül. Már csak amiatt sem, mert egy életet tisztességgel ledolgozó honfitársaink anyagi megbecsültsége sajnos még ma sem olyan, ami a nyugati hasonló juttatásokkal felvehetné a versenyt.
A tendencia mégis töretlen, a jobbközép kabinet minden csinnadratta nélkül 2010 óta folyamatosan olyan intézkedéseket hoz, amelyekkel az idősebb generációkat kárpótolni igyekszik mindazokért a megrövidítésekért, megszorításokért, amelyeket az MSZP–SZDSZ-kormányzás idején elszenvedtek. Egyszerűen arról van szó, hogy miután a magyar állam, a nemzetgazdaság kellően megerősödött anyagilag, szeretnék, hogy ennek kedvező hatásaiból a nyugdíjasok és családjaik is részesüljenek.
Az ellenzék persze kétségbe vonja ezeket az eredményeket. De hát miért tennének másként éppen a nyugdíjak kapcsán, ha egyszer semmilyen pozitív fejleményt nem ismernek el, amit az ország polgárai kemény munkával elértek? Az MSZP hiába erőlködik, kiabál kígyót-békát a jelenlegi vezetésre, nem képes feledtetni azt a tényt, hogy ők vették el a 13. havi nyugdíjat – hasonlóan a 13. havi fizetéshez.
A keresetek állandó elinflálása, a rezsiköltségek égbe emelése a szocialista kormányok idején felért egy folyamatos plusz adóemeléssel. Most azzal házalnak, hogy kormányon visszaadnák, amit éppen ők vettek el, ám miután az emberek nem felejtenek egykönnyen, a hitelük annyi, amennyit a közvélemény-kutatási adatokból pontosan kiolvasni: pehelysúlyúakká váltak.
De igen megrendültek a társadalmi hitelminősítő mutatói a másik viszonylag népesebb ellenzéki pártnak, a szintén a baloldalra törekvő Jobbiknak is. Kézzel-lábbal tagadják, ám nehezen lehet megkérdőjelezni, hogy pártelnökük és vezetőik idősócsárlásai erősen közrejátszanak abban, hogy olyan csúszdára került a támogatottságuk, ahonnan nemigen lesz visszakapaszkodás. Hisz hogyan képes valaki ép elmével feltételezni, hogy a nyugdíjasok becsületébe való belegázolás, a szájukból folyó szennyvizet vizionáló, vérig sértő beszédmód ne éreztesse hatását a felmérésekben és a majdani választási eredményekben?
Valószínűleg elhitték a korosabbak ellen uszítók azt a globalista PC-sulykolást, hogy a generációs ellentétek szításának hozadéka lehet. Igen rövidlátó politika az ilyesmi, mivel a középkorúak és a fiatalok lemérhetik, milyen jövőjük lenne évtizedek múltán, ha az időseket támadó politikai erők kerülnének hatalomra. S ha valakiben nem teng túl az önkínzó hajlam – márpedig ez az elsöprő többség – , nem akar magának effajta perspektívát.
Érdekes módon mégis van némi torz látszatracionalitás az idősek elleni fellépésben. A Kádár-rendszerben sem volt véletlen, hogy el akarták szakítani egymástól a generációkat – hogy ne tudják továbbadni a tapasztalatokat. Többek között emiatt erőltették a szűk helyiséges lakótelepeket is. Szakadjon meg a társadalmi emlékezet átörökítő láncolata. Ma ugyanez volna a liberálisnak, haladónak beállított trendi, hiszen abból lehet engedelmes, terelhető fogyasztó és persze szavazó, aki önállótlan, ezáltal kiszolgáltatott. Aki nincs felvértezve szülei és nagyszülei átadott bölcsességével.
Az ellenzék soraiban a jelek szerint úgy gondolják, ha régen bevált a nyugdíjasok fenyegetése, s ezen keresztül a családok szétzilálása, beválhat most is. Nagyot tévednek, s erről legkésőbb jövő tavasszal könnyen bizonyságot szerezhetnek. Pedig csak azt kellett volna szem előtt tartania a baloldalnak, hogy az idősebbek megbecsülése a jövőbe való befektetés is.