Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény baloldal Magyarországon. Ez a baloldal legalább annyira volt szegény, mint baloldali, ezért aztán egy szép napon fogta magát, és szépen el is tűnt a meséből. Ha a baloldal el nem tűnt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Nagyjából ennyit lenne érdemes most a politikai baloldalról elmesélni gyermekeinknek, már ha felelőtlen szülőkként egyáltalán rémmeséket akarnánk nekik mondani, vállalva a kockázatot, hogy esetleg maradandó lelki traumákat okozunk szegény csemetéinknek. Persze ebben a tragikomikus történetben nem lennének hősök, sem varázslók, de még a legkisebb királyfi sem nyerné el a királylány (vagy hogy hozzájuk illően PC-k legyünk: egy másik királyfi) kezét, s fele királyságát. Nincs ebben a történetben semmi, ami elmesélésre való, csak egy eleve bűnben fogant és kárhozatra ítélt párt, politikai oldal, amelyik szükségszerűen szalámizta fel, pusztította el önmagát, s vele együtt azokat az eszméket is, amelyeket egyébként a gyakorlatban soha, csak a szónoklatok szintjén képviselt.
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ennyit éppen elég is lenne mondani róluk, viszont a nyomokban is alig létező baloldalon most éppen történik valami. Azt nem nagyon lehet tudni kívülről, hogy mi, de ahogy látszik, legalább ők maguk sem tudják belülről sem. Egyelőre annyi biztos ebből a történésből, hogy ezeknek a távoli galaxisokban létező törpecsillagoknak sikerült megcáfolniuk Hérakleitosz híres mondását, miszerint kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba.
A mai magyarországi baloldal nemhogy kétszer, de már harmadszor is ugyanabba a khm…, folyóba lép bele éppen. Összefogjanak vagy sem, ha igen, kivel és hogyan, ha nem, miért nem, és miért mégis igen, vagy nemigen, vagy valami. Szóval akarnak valamit, de azt legalább nagyon, csak jó volna, ha valaki kitalálná, hogy mi is az, amit akarni merhetnek egyáltalán. Mármint azon kívül, hogy „Orbántakarodj!”.
Egyes pártoknál állítólag már valóságos miniszterelnök-jelölti casting is zajlik, de a válogatás olyan titkos, hogy maguk a jelöltek sem tudnak róla, a párttagok még kevésbé. Ebbe a folyóba is majdnem belefulladtak már egyszer, amikor Gyurcsány Ferenc otthagyta kormánya süllyedő hajóját.
Akkor az MSZP és az SZDSZ (egy újabb, már a mesékben sem létező népmesei alak) Amway-ügynöktől kezdve mosógépgyárosig mindenkit kipróbált a szerepre, s állítólag a pártszékház portását hajszállal megelőzte a méltán népszerű és nagyszerű Bajnai Gordon libatenyésztő, aki ahhoz sem értett. Most hasonló kaliberű személyiségeket hallgatnak meg, akik között állítólag van olyan is, aki egyszer már majdnem értett valamihez, de aztán mégsem.
Nemcsak úgy öncélúan szeretnének kormányfőjelöltet vagy -jelölteket ám a baloldali pártocskák, hanem ennek az egésznek az lenne az értelme, hogy valamiféle előválasztást akarnának talán tartani, ahol a választópolgárok eldöntenék, hogy a sok-sok aspiráns közül kik szerepeljenek majdan 2018-ban a baloldal áhított közös listáján, illetve egyéni képviselőjelöltként.
Azt ugyan még nem tudták eldönteni, hogy hogyan is kellene ennek az előválasztásnak megtörténnie, kik választhatnának, hol és mikor, de ha majd eldöntik, akkor valószínűleg valamelyikük kitalálja, hogy tartsanak egyfajta előnépszavazást arról, hogy jó lesz-e úgy az előválasztás, ahogyan, vagy esetleg egész másképp.
És amíg ők így ezen elvitatkozgatnak egymás közt, összeveszve, elárulva és elárultatva, majd kibékülve, megenyhülve, újabb és újabb listákat állítgatva, addig észre sem veszik, hogy már megint kikerültek a meséből. Nem ők hagyták ott a történetet valójában, hanem a mese lépett túl már régen rajtuk.
Itt a vége, fuss el véle.