Üzletemberek. Konkrétan annyit néznek mindenhol, hogy bizonyos befektetésük után mennyi hasznot tudnak lefölözni, amelyet visszaforgatva a vállalkozásba milyen egyéb lehetőségeik vannak. Lehetünk mi akármilyen kedves emberek, a szép mosolyért sehol senki nem ad egy fityinget sem. Márpedig ebből élünk, azokból a fityingekből, amelyeket ide befektet valaki, és mi azt a kicsi pénzt valami rejtélyes módon megsokszorozzuk.
Persze tudjuk, hogy megy ez. A németek majd megoldják nekünk. Ők idejönnek, legyártjuk nekik, majd hazaviszik és eladják autóként. Meg minden egyébként, mert ez mindig így ment, és vélhetően így is marad. De mi az oka annak, hogy a magyar vállalkozó ha nagyon-nagyon kalandvágyó, képes akár Nagyváradig ellátni, ha pedig extrém módon elveti a sulykot, még Kolozsvárra is elmerészkedik, de a Kárpátokon túl – mint a régi mondás tartja – nincs élet számára?
Pedig van. Ott van az élet, ott van a pénz, ott van a jövő. Mondjuk Szingapúrban, Vietnamban, Kínában, Hongkongban, Japánban, sőt Afrika demográfiai-gazdasági robbanás előtt álló kontinensén, ahol várnak mindenkit, aki akar valamit az élettől. Aki nem hiszi azt, hogy a németek feladata megoldani a nagyfiúk dolgát, és mi nem szabad, hogy beleszóljunk ebbe a nekünk túlságosan is nagy játszmába.
Nem, az üzleti kapcsolat nem jelent sem politikai elköteleződést, sem modell átvételét. A távol-keleti kapcsolat egyszerűen annak a felismerése, hogy senki sem fogja megvárni, amíg Magyarország méltóztatik megmozdulni. Nekünk oda kell mennünk, hogy megmutassuk, miben más a magyar.
Szingapúr roppant egyszerűen oldotta meg a saját gondjait. A rendszer megváltoztatása előtt évente 19 ünnepnapot tartottak a több kultúra által lakott aprócska helyőrségben, ezt négyre csökkentették, a gyerekek pedig hetente hat napot járnak iskolába, a kormány pedig megkövetelte mindenkitől, hogy a munka legyen az első és legfontosabb az életében. Az eredmény gazdasági csoda, a nincstelen kikötőváros ma az egyik legfontosabb kereskedelmi csomópont a világon, az utcák tiszták, a fiatalok illedelmesek, bűnözés pedig szinte nincs is.
Modellértékű lehet Szingapúr? Talán egy másik kereskedőállamnak Ázsiában igen, de a jövő Közép-Európáját formálni próbáló Magyarországnak aligha. Nem vagyunk kínaiak, malájok, nem fogadunk soha őrületes konténerhegyeket hatalmas kikötőinkben, és nem fognak a magyar gyerekek napi tizenöt órát tanulni, hogy bejussanak az egyetemre. Magyarországon magyar modellnek kell érvényesülnie, amelyhez kaphatunk segítséget, javaslatokat, ötleteket, de igazán csak mi tudjuk, hogy mi a jó nekünk.
A távol-keleti látogatás és üzleti tárgyalások, a robbanásszerűen fejlődő, indokolatlanul lenézett vietnami kórházépítés vagy a Kínában való magyar kiállítás egy célt szolgálnak: bemutatni, hogy mi, magyarok többek vagyunk, mint egy kicsi állam az Európai Unió tagjai közül.
A több Ázsia ugyanakkor nem jelent kevesebb Európát, hiszen egy erős és tehetős szövetségi rendszer tagjaiként önmagunk ellenségei lennénk, ha nem tartanánk szem előtt tágabb környezetünk érdekeit. De Kádár János országában ideje felismerni, hogy van élet Magyarországon kívül, és a nagy nemzetközi versenyfutásban nem elég, ha roppant elmésen megoldunk különböző feladatokat. Azokat a megoldásokat el is kell adni, messzi földre, ismeretlen országokba. Akkor, ha ez sikerül, akkor lehet Közép-Európa és Magyarország a jövő térsége.
A Magyar Nemzeti Múzeum által bemutatott Sissi és Magyarország című tárlat Sanghajban hétszázezer embert vonzott. Ideje, hogy építsünk arra, amiben igazán jók vagyunk.