Nem tudjuk, milyen év következik ránk, nagyjából még azzal sem vagyunk tisztában, milyen esztendőt hagyunk a hátunk mögött. A mostani túl közeli még, hogy reálisan értékelni tudjuk, 2017 pedig még mindig túl távoli. Amit tudhatunk, az az, hogy van valami a levegőben, valami, amit még nem értünk, csak érezzük, hogy emberi léptékben ugyan lassan, de az egyéni történelmünkhöz képest mégis érezhetően változóban van a világ körülöttünk. Lehet, hogy nagy idők tanúi vagyunk, leszünk mi, ma élő magyarok, és ha szerencsénk van végre, akkor a világ változása ez egyszer nekünk is kedvezni fog. Aki élt már akkor, és átélte a rendszerváltozás körüli éveket, az érezhetett hasonlókat. Akkor sem tudtuk, mi következik, de az biztos volt, hogy nem élhetünk ugyanúgy, ahogyan addig, nem cammoghat ugyanúgy a történelmünk, a szocializmus ólomcsizmája elkopott, szabad lábbal és szabad elmével indulhatunk neki valami másnak. Sokan azt gondolják, hogy akkor rossz irányba indultunk, hiába a nagy szabadság, de én azt hiszem, mentünk, amerre akkor mennünk lehetett. Ahogy Bethlen János erdélyi kancellár mondta volt évszázadokkal ezelőtt: „Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk; de cselekedtük azt, ami lehetséges volt”.
Azóta másfajta béklyók, másfajta kötelékek szorították testünket, kötötték gúzsba lépteinket és gondolkodásunkat is. Nem gondoltuk, hogy az annyira áhított szabadság ennyiféle börtönnel fenyeget bennünket. Sem elgondolni, sem kimondani, sem megtenni nem lehetett sokszor azt, amit egyébként helyesnek, időnként az egyetlen lehetséges gondolatnak, szónak és cselekedetnek véltünk, mert a túlkorrektúrázott világunkban még a jó és okos szavak és tettek is bajt hozhattak a fejünkre. Már amennyiben a politikailag korrekt világ vámszedői úgy ítélték meg, hogy „ne legyen szabad, ami jó”, és általában mindent úgy ítéltek meg, kivéve, amit ők maguk tettek és beszéltek. Csakhogy ez a píszí-világegyetem éppen összeomlóban van, mert nagyurai nem találtak válaszokat azokra a kínzó kérdésekre, amelyek a XXI. század emberét feszítik. Nem találtak, igaz, nem is kerestek, mert az ő világukban a kényelmetlen kérdések is tabuk, feltevésük halálos bűn, így természetesen nagyon sokszor azt sem tudták, tudják, milyen kihívásoknak kellene megfelelni a ma emberének. Mert a legnagyobb baj ezzel a píszí-gondolkodással a józan ész hiánya.
Aki még tanult némi marxizmust, az emlékezhet Lenin forradalomelméletére. Lenin szerint akkor alakul ki forradalmi helyzet, ha az uralkodó osztály már nem tud a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem hajlandók a régi módon élni. Valami ilyesmi történt a világban 2016-ban. Az eddig öröknek és megváltoztathatatlannak hitt vezérlő eszmékről hirtelen kiderült, hogy üres szólamok csupán, felcicomázott szavak, festett díszletek. A világban egyre több országban ismerik fel, hogy a király meztelen, a régi hazugságok már nem hatnak a kor embereire. S ha forradalmi helyzet nincs is, egyre többen lázadnak a rájuk erőltetett hamis illúziók ellen, a régi elitek pedig tehetetlenül lesnek, fogalmuk sincs, mi történik, mert a béklyóba zárt gondolataik, szavaik nem alkalmasak a valóság leírására.
Az Egyesült Államokban Donald Trump győzelme, a briteknél a Brexit, Nyugat-Európában a hagyományos pártok fogyatkozó népszerűsége, nálunk pedig a Fidesz hat éve tartó kormányzása is ezt a változást jelzi. A lázadás ma szerencsére nem a fegyverek nyelvén szólal meg. Ma minden leadott szavazat a választásokon egy-egy sorozat az „ellenség” lövészárkai felé. 2017-ben ilyen csendes, áldozatok nélküli háborúk zajlanak majd több helyen Európában. Csak reménykedhetünk, hogy mindenütt nyer majd a józan ész lázadása.