Nem ment át. A jelenlévők kétharmadának kellett volna úgy döntenie a parlamentben, hogy megakadályozzák a törvény erejével a burkolt pártfinanszírozást, egyben átláthatóbbá teszik a kampánypénzek útját. A valószínű ellenérdekeltség, a kóros méreteket öltő Orbán-fóbia és a sértett gőgből fakadó bosszúvágy ismét egy akolba terelte a szedett-vetett parlamenti ellenzék valamennyi résztvevőjét a Jobbiktól a gyurcsányistákig. Ismét összenőtt, ami összetartozik. Pedig mire a szavazás időpontja eljött, alapos gyanúja vetődött fel a költségvetési csalás elnevezésű bűncselekménynek. Lett volna mitől elhatárolódnia a máskor oly kényes korrupcióvadászoknak, de ki tudja, miért, inkább a bűnsegéd szerepével volt kedvük kacérkodni.
Mintha észre sem vették volna, hogy amikorra a jobbikos kültéri képregénysorozat épp a csúcspontjához ért, fegyveres adónyomozók lepték el a párttal és vezetőjével tulajdonosi szinten szimpatizáló plakátcégek irodáit. Holott harsány feltűnősködésből nem volt hiány. A tanulságos rémmese legújabb fejezetének nyitóképén Abszurdisztán-kapitány – széthasítva előre meredő mutatóujjával a szerinte is szemétre való régi képet – jól láthatóan elégedett, semmiben hiányt nem szenvedő, mosolygó férfiak és nők gyűrűjében fenyeget meg mindenkit a kilátástalan jövővel, amelyben leváltja az ország vezetőit. Csak a gondterhelt leváltandók arckifejezése sugallja, mi vár a most még önfeledten vigyorgó, mit sem sejtő népre.
A kákán is csomót kereső kritikusok, akiket kellő időben majd bebörtönöznek, azon élcelődtek, hogy rendben, de akkor nem ártana pontos adatokat közölni annak az akciónak a finanszírozásáról, amelyik épp az állítólagos lopásról és a korrupcióról hivatott lerántani a leplet. Egyikük odáig vetemedett, hogy közérdekű bejelentést tett az adóhatóságnál, mert feltűnő, ezres nagyságrendű különbség mutatkozott a nép pártján álló párt által több alkalommal, de soha nem egyformán közölt és a ténylegesen kihelyezett plakátok száma között.
Ráadásul arról is összevissza nyilatkoztak a leendő népvezér emberei, miből fizették a milliárdokba kerülő poszteráradatot, vettek-e fel hitelt, s ha igen, akkor kitől és mennyit. Abszurdisztán-kapitány még felháborodott levelet is írt a bankszövetség vezetőjének, amiért Magyarországon egyetlen pénzintézmény sem kívánta finanszírozni akciójukat. De akkor honnan volt a hitel, amire hivatkoznak? Csak nem külföldről, ami ellen legharcosabban éppen a radikálcuki néppártocska XXI. századi politikusai berzenkedtek, ha más esetében feltételezték?
Szóval valaki már megint nem mond igazat. Nem véletlenül keresik az adónyomozók a szerződéseket, a bevallásokat és a számlákat. Rendkívül erős a gyanú ugyanis, hogy a plakáthelyek sértett, bosszúálló tulajdonosa jövőbeni politikai szolgálatokért cserébe mélyen áron alul, netán ingyen bocsátotta rendelkezésre a felületet valamikori barátja durva megtámadására. Az pedig, hogy egy oligarcha ily módon egyszerűen zsebre vágjon egy komplett pártot, még az oly elátkozott, XX. századinak titulált politikai mezőben sem volt szokásos, ennyiben mindenképpen határozott változást jelent a korrupció történetében.
Éppen ezért érthetetlen, miért sorakoztak fel egy emberként a fenti gyakorlatot korlátozni kívánó törvény ellen mindazok, akik nem mellesleg a Jobbikot is le akarják győzni rezsimsöprés közben. Annyi azonban máris bizonyos, hogy az Abszurdisztán-kapitánynak maszkírozott Vona Gábor inkább pojácának hat betanított szerepében, mint nemzeti hősnek. Nem véletlen, hogy pártja támogatottságában sem hozta meg a várt eredményt a folytatásos politikai képregény. Így aztán mindegy is, mennyit költöttek rá. Kidobott pénzt keresünk.