Németországban szinte mindenki elégedetlen. Az Angela Merkel vezette CDU jobb híján győzni fog, mert Mutti erős, és bár a migránsválság kicsit megtörte a csillogó-magabiztos imázst, az ellenzéki pártok nem nőttek fel a kancellár szintjére. A kampány lagymatag és unalmas volt, egyszerűen azért, mert a 12 év a kormányrúdnál azért sok mindenre feljogosítja a kancellárt. Akár unalmas is lehet.
Tudja, hogy alapvetően megkerülhetetlen, kijátszhatatlan ember, a posztjára pályázók pedig hozzá képest gyengék. Martin Schulz már a kezdetben nehéz örökséggel indult, hiszen személyisége legalábbis megosztó, pedigréje nem makulátlan, ő maga a német politikában ismeretlen, és egy olyan párt vezetőjeként akar újat, mást mutatni, amely a CDU hűséges partnere a kormányzásban 2013 óta. Nem is sikerült meggyőznie a németeket. A bajnokot ugyanis nagyon meg kell verni az övért, nem elég hozni a döntetlent, Schulz pedig még a családtagjai szerint is legfeljebb odáig jutott, hogy nem vallott szégyent. De ez legyen az ő baja, és legyen a németek gondja, ki hogyan kavargatja a főztjét és hová ül majd a vacsoránál.
A fontos pillanat számunkra 2015-ben jött el, amikor kelet felől érkeztek a senki által nem hívott tömegek, Merkel pedig csúnyán elszámította magát azzal, hogy az európai jogszabályokat, erkölcsöt és a józan észt áthágva keblére ölelte őket. Mert nem csupán annyi történt azóta, hogy nem sikerült a bevándorlók letelepítése, és nem vált sikertörténetté Európában az újonnan érkezők élete, de a lendület is kiveszett a német politikából. A kancellárjelöltek tévévitáján Merkel és Schulz arról disputált, hogy Magyarország miként viselkedett, és miként kellene lépni, ami viszonylag tiszta elismerése annak, hogy fogalmuk sincs a követendő útról.
A nyolcvanmilliós állam lehetséges vezetői a választások előtt kiemelten tárgyalnak erről a lángoktól ölelt, kis 93 ezer négyzetkilométerről, amely számunkra a legfontosabb, és amely valami miatt most számukra is jelentőssé vált. Aztán vége a kampánynak. Mindenki lenyugszik, megkötik a koalíciót az eredmények fényében. Talán elég lesz hozzá a szabad demokraták által összeszedett néhány százalék, talán szükség lesz újra a szociáldemokratákra, ezt ma még nem tudni. De voltaképp nem is a mi ügyünk az egész, a németek ezt el fogják dönteni az urnáknál. Az új felhatalmazással bíró kormány, amely minden bizonnyal pontosan olyan megrengethetetlen lesz, mint az előző három, új lapot nyit, hiszen nincsenek lejátszott meccsek a nemzetközi politikában, ahogy valódi emberi érzelmek sem nagyon. Érdekek vannak, és ezen érdekek mentén dolgozik majd Németország és Magyarország is.
Igen, Budapest akár morcos is lehetne azért, amit kapott 2015-től kezdve a német sajtótól vagy a politikai elittől teljesen igazságtalanul, de ha most a magyar kormány így reagálna, azzal azt igazolná, hogy nem érti a világpolitika folyását és összekeveri az érzelmeket az érdekekkel. Németország is hajlamos az ilyen emberi hibára, amikor azt hiszi, hogy az uniós támogatások segélyek, de arra van a magyar szakembergárda, hogy erről egyeztessen a német partnerekkel, mindenféle sértődés nélkül, szakmai alapon. De a tények mégis azt mutatják makacsul, hogy az összes vitriolos nácizós cikk és szemöldökráncolós német politikusi kirohanás sem állítja le az Audi termelését, hiszen az autógyár kiválóan érzi magát, a számok őket igazolják, és minket igazolnak. Németország minden jel szerint azt szeretné, ha folytatódna náluk Merkel regnálása, a 12 év 16-ra nőne, maga a kancellár pedig érzi magában azt az erőt, ami ehhez kell. Szüksége lesz rá.